7. Ennyi kullancsnál tartunk.
Ebből Misi vállalt 6-t, Marci pedig a maradékot.
Misi oltva van, ezért a nagy szám ellenére is kisebb a riadalom. De egy 4 hónapost még nem lehet oltani. Ezért is tartom különösen rosszindulatúnak azt a kullancsot, amelyik akkor támadott, mikor nem én fektettem Marcit, és aki így a fertőzési időn túl tanyázhatott az általam is nagyon kedvelt babafül mögötti területen.
Másnap reggel aztán, rögtön a felfedezés pillanatában már téptem is kifelé a mindig kezem ügyében lévő kullancscsipesszel. De nem jött. Vagyis de. A lába. A következő nekirugaszkodásnál egy másik lába. Apa is beszállt, ő tépett egyet a potrohából is. Itt feladtuk, irány a János.
Na, és akkor erről szeretnék mesélni. Mert a múltkor ugye végül nem meséltem a kórházas kalandokról. Jó szándékkal hagytam a feledés homályába merülni. Pedig lett volna miről. (Pl.: viszem a babát a kezelőbe, ahol vizsgálnak, kezelnek, meg orrot szívunk.
Belépésemre a nővérke: - Orrot szívni jönnek? Akkor majd utána veszem a vért.
Én meglepődve: - Marcitól?
Kedvesnővér: - Nem! Van azért itt más beteg is...
Én: - ....
A három pont helyére illeszt mindenki, amit akar, de kb. azt takarta, hogy nem értelek én titeket, miért nem lehet ilyenkor kedvesen mosolyogva azt mondani, hogy jaj, dehogy anyuka, nem kínozzuk már azt a pici babát, bocsánat hogy olyan mondatszerkezetet választottam, ami félreérthető volt...)
Szóval most viszont feltépődtek a sebek.
Reggel volt, 8 óra 20 perc, műszakkezdős kávé után, tehát a történtekre nem találok mentséget.
Teljes pánikban estünk be az ügyeletes orvos kezébe, aki megérdeklődte mizujs? Mondom félig roncsolt kullancs. Ő közölte, hogy az a legrosszabb. Én nem közöltem, hogy tudom, de sajnos sosem tudok ellenállni a kísértésnek, ha meglátok a gyerekeimben egy kullancsot, hogy ne kezdjem el kihúzkodni a lábait.
Na, pár perc néma csendben végrehajtott mentőakció, aztán záporoztattam a kérdéseimet: Érdemes bevizsgáltatnunk a kullancsot? Mire figyeljek a gyereknél? Mennyi a lappangási idő? Stb. Szerintem értelmes, helyénvaló kérdések voltak. És csak kb. az ötödik rezignált "Nem tudom." után adtam fel.
Értem én, hogy nem a különleges tudakozót hívtam, ahol 300 Ft-ért minden kérdésemre válaszolnak, ez csak a gyereksebészet. És tudom, hogy nem ez a szakterülete. De azt nem hiszem, hogy mi voltunk az első kullancsosok ezekkel a kérdésekkel.
Azt képzelem magamról, hogy hasonló helyzetben, látva, hogy az anyuka teljesen kész van, kedvesen rámosolygok és azt mondom: "Nyugodjon meg anyuka, nagyon ritka a fertőzés előfordulása. Sajnos nekem nem szakterületem, de ha izgul, hívja fel a gyermekorvost, biztos tud jó tanácsot adni". És akkor anyuka megnyugszik. Egy kicsit legalább. Nem pedig a könnyeivel és a pánikjával küszködve hagyja el ismét a Jánost.
Tényleg olyan nehéz lenne?
Ui.: Minden kedves és leleményes tréninges kollégának javaslom a fenti piaci rést..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése