Az Úr ír (vagyis költ...)

"Sír a Marci.
 Sír a Misi.
 Sír a Marci.

A Marci sír."

(Tóvári Mihály, 2,75 éves)

Műelemzés:

A vers, a maga tömörségében elemi erővel kürtöli világgá a költő fájdalmát. Zsenge kora ellenére Mihály kitűnően játszik a magány és fájdalom végtelen eszköztárával.

A sír ige vissza-visszatérő ismétlése - mintegy a költő lelkének visszhangja - apatikus képet fest. Önmaga háttérbeszorulásának fájdalmas himnusza ez, amit saját nevének elrejtésével jelez, bizonytalanságban tartva olvasóját, vajon nem-e nyelvbotlás eredménye, mintegy zárójelbe téve önnön létezését.

A rímek és a ritmus esetlensége saját létének ásványi magányára utal, míg a befejező sor a maga kinyilatkoztatásával a végtelen reménytelenség megtestesült szimbóluma.

A versben ugyan nincs jelen, mégis a sorok között ott lebeg az anya képe. Az anyáé, aki hol van ilyenkor? Vádirat ez, amelyben  messze vagyunk már az "Engem vigyen föl a padlásra" József Attila-i kedvességétől.
A költő 2-3 éves kora közt született verseinek állandó szereplői - az 'avtó' és a zsiráf - ez alkalommal nem jelennek meg, ami a ciklus kiemelkedő darabjává teszi a művet.