Íme egy még publikálatlan fotó a kocaolvasók kedvéért, az azutáni részt csak erős idegzetű hasonszőrűeknek ajánlom (és itt nem a képen látható macskával kell hasonszőrözni, inkább játszóterezős vagy épp antijátszóterezős anyukákra gondolok).
Szóval mi a baj velem? A játszótér gondolatától is kiráz a hideg. A blogon eddig titkoltam, de egyszerűen nem bírom kezelni ezt a sok helyzetet, sokféle - persze mind jót akaró - szülőt, a sokféle gyerekről nem is beszélve.
Kerülöm ezeket a ketreceket, ahol a gyerekek küzdenek a játékokért, egymásért, egy másért, egymás ellen és így tovább. Vidám gyereket én itt akkor látok - mint pl. ma -, ha sikeresen elüldözött/lelökött mindenki mást a hajóról, mert hogy "Én vagyok a főőőnőőőők!". Én ettől szomorú leszek, és nem tudom, arra vágyjam-e inkább, hogy a gyerekem sose legyen főőőnőőők, vagy hogy tanulja meg ő is, hogy kell a többieket az EU szabvány habtéglába döngölni, amúgy igazi főőőnőőők módra.
Mikor Süni legutóbb rávett, hogy mégiscsak menjünk játszóterezni (nem, nem a legeslegutóbbira gondolok, mikor 20 perc után majdnem sírva könyörögtem a csúzdás-kávézóért), abból az lett, hogy az első 10 percben egy pár évvel idősebb (de annyival szerintem nem okosabb) gyerkőc egy jól irányzott mellkasondöngetéssel kirepítette az enyémet egy 10 centis talapzaton álló házikóból. Igaz, hogy előtte rákiabált, hogy menjen ki, nem érti? Nem értette. A másik anyuka persze közbelépett: "Kisfiam, ez egy szociális tér..." Idáig tudtam követni. Inkább betereltem Misit a homokozóba. Itt aztán 5 perc nyugodt ücsörgés után a Niagara manifesztálódott a gyerekemtől 1 centire. Lelkes apuka ugyanis szintén lelkes kisfiával egy vödör vizet hozott sarazni. Én mondjuk szerintem legalább egy picit irányítottam volna adott esetben Misi kezét, hogy ugyan ne borítson már fejen senkit 5 liter hideg vízzel...
Szóval ilyen egy játszótér. Ritkán szórakozom. Ma mondjuk véletlenül igen, mikor egy hatalmas, de láthatóan jámbor kutya szabadult a gyerekketrecbe, aminek következtében a Micimackó összes ismert, de még a castingon kiesett szereplője is megjelent. A legtöbben egy cunamiriadó mintájára felmenekültek gyerekestől a legmagasabb csúszdára, de voltak a Bátrak, aki pusztakézzel vették üldözőbe a Szörnyet, voltak a Felháborodottak, akik egyből a tettest/gazdát/Demszkyt követelték, de megjelentek a Szakértők is, akik egyből hozták a pöttyöslabdát (mert azért a plüssnyuszi mégiscsak túlzás lett volna, nem egy agár ez...). Hogy mindenkit megnyugtassak, a helyzetet egy gyermek oldotta meg, aki egy jól irányzott hintalendüléssel ártalmatlanította a Szörnyet. Mindkettejüket sokkos állapotban vezették el a helyszínről egyébként.
Na, de vissza a problémához: mi végre a játszótér? Mondjatok valamit, amitől újra ráveszem magam, hogy menjünk, mert kell ez nekünk. Vagyis hogy könnyítsek a dolgotokon, olyat nem kell mondani (mert nem lehet), amitől rájövök, hogy nekem kell ez, de legalább Misinek legyen jó.
Szóval mi a baj velem? A játszótér gondolatától is kiráz a hideg. A blogon eddig titkoltam, de egyszerűen nem bírom kezelni ezt a sok helyzetet, sokféle - persze mind jót akaró - szülőt, a sokféle gyerekről nem is beszélve.
Kerülöm ezeket a ketreceket, ahol a gyerekek küzdenek a játékokért, egymásért, egy másért, egymás ellen és így tovább. Vidám gyereket én itt akkor látok - mint pl. ma -, ha sikeresen elüldözött/lelökött mindenki mást a hajóról, mert hogy "Én vagyok a főőőnőőőők!". Én ettől szomorú leszek, és nem tudom, arra vágyjam-e inkább, hogy a gyerekem sose legyen főőőnőőők, vagy hogy tanulja meg ő is, hogy kell a többieket az EU szabvány habtéglába döngölni, amúgy igazi főőőnőőők módra.
Mikor Süni legutóbb rávett, hogy mégiscsak menjünk játszóterezni (nem, nem a legeslegutóbbira gondolok, mikor 20 perc után majdnem sírva könyörögtem a csúzdás-kávézóért), abból az lett, hogy az első 10 percben egy pár évvel idősebb (de annyival szerintem nem okosabb) gyerkőc egy jól irányzott mellkasondöngetéssel kirepítette az enyémet egy 10 centis talapzaton álló házikóból. Igaz, hogy előtte rákiabált, hogy menjen ki, nem érti? Nem értette. A másik anyuka persze közbelépett: "Kisfiam, ez egy szociális tér..." Idáig tudtam követni. Inkább betereltem Misit a homokozóba. Itt aztán 5 perc nyugodt ücsörgés után a Niagara manifesztálódott a gyerekemtől 1 centire. Lelkes apuka ugyanis szintén lelkes kisfiával egy vödör vizet hozott sarazni. Én mondjuk szerintem legalább egy picit irányítottam volna adott esetben Misi kezét, hogy ugyan ne borítson már fejen senkit 5 liter hideg vízzel...
Szóval ilyen egy játszótér. Ritkán szórakozom. Ma mondjuk véletlenül igen, mikor egy hatalmas, de láthatóan jámbor kutya szabadult a gyerekketrecbe, aminek következtében a Micimackó összes ismert, de még a castingon kiesett szereplője is megjelent. A legtöbben egy cunamiriadó mintájára felmenekültek gyerekestől a legmagasabb csúszdára, de voltak a Bátrak, aki pusztakézzel vették üldözőbe a Szörnyet, voltak a Felháborodottak, akik egyből a tettest/gazdát/Demszkyt követelték, de megjelentek a Szakértők is, akik egyből hozták a pöttyöslabdát (mert azért a plüssnyuszi mégiscsak túlzás lett volna, nem egy agár ez...). Hogy mindenkit megnyugtassak, a helyzetet egy gyermek oldotta meg, aki egy jól irányzott hintalendüléssel ártalmatlanította a Szörnyet. Mindkettejüket sokkos állapotban vezették el a helyszínről egyébként.
Na, de vissza a problémához: mi végre a játszótér? Mondjatok valamit, amitől újra ráveszem magam, hogy menjünk, mert kell ez nekünk. Vagyis hogy könnyítsek a dolgotokon, olyat nem kell mondani (mert nem lehet), amitől rájövök, hogy nekem kell ez, de legalább Misinek legyen jó.
én mindig összebarátkoztam vkikkel, aztán együtt játszottunk
VálaszTörlésmost, bölcsis tapasztalatokkal Misinek is biztos menne.
no meg majd ha az hugival/öcsivel együtt megy :)
de régen jártam én már erre, volt mit bepótolni :)