Na, hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Napok óta gyúrom a témát magamban, de nem sikerül viccet csinálnom belőle, mégis kénytelen vagyok az elmúlt pár hét csöndjét valamivel megmagyarázni.
Azt irta nekem Réka: "aki jól ír, az nagy terhet vesz a vállára. És nagy felelősséget..." És ezt most kivételesen nem azért citáltam ide, mert ugye jól irok, hanem hát a felelősség... Társadalmi célú hirdetés következik.
Szóval most magamra veszem a felelősséget minden kismama érdekében, és szólok, hogy figyeljetek oda rájuk.
Azt hiszem lehúznám a blogom ablakát, ha elkezdenék olyanokat irni, hogy jaj, milyen jó anyukának lenni, de milyen nehéz. Mert létezik még valami, vagy valahogy ebben a témában amit, vagy ahogy nem mondták el? ... És tessék! Mégis olyan sokan járunk igy. A baby blues a frissen szült anyukák 50-80%-át érinti (egyébként ezúton is gratulálok a tudósoknak ezért a viszonylag pontos becslésért... akkor már miért nem 1-99%?), a szülés utáni depresszió pedig minden 8. anyukát ledönt.
Boldog lehet az előttem és utánam szült hét, én elvittem a balhét. Kösz, most már alakulok. Mert szerencsére volt, aki figyelt rám. De azért a fele királylányságom még mindig járna annak, aki megtanitaná aludni a Marcit, mert mégiscsak könnyebb megőrizni az ép eszemet, ha alhatok egyhuzamban 6 órát (vagy legalább négyet....) igy 9-10 hónap távlatában.
Hát igy teltek az elmúlt hetek, hónapok, valami fásult bénaságban, amikor is a maradék energiám a túlélésre ment - a blogirás kárára.
A javulás legnagyobb jele ez a poszt, szó se essék erről többet.
Remélem, hamarosan a humorom és a hosszú i-ket is megtalálom.
szeretlek, Kisnyúl! nagyon szeretlek.
VálaszTörlés