Sokáig nem írtam. Úgy van, sunnyogtam.
Mégpedig azért sunnyogtam, mert ugye minekazilyennek típusú bejegyzést írni nem jó.
Az történt ugyanis, hogy Apával elmentünk vacsorázni. (Minekazilyennek?) Az apropóra már nem is emlékszem, mert elhomályosította az egészet körülvevő pánik.
Rémlik valami, hogy ezt a vacsorát kettesben én is akartam, de mire eljött az esti lefekvés ideje (ami utánra be volt tervezve a nagy esemény), már gyanús voltam magamnak. Tulajdonképpen nem is voltam éhes. De legalábbis beértem volna egy szelet párizsival. Inkább. De ez a terv nem jött be, átlátszó volt.
A következő hadműveletben Misi is közreműködőnek látszott: olyan eleven volt, hogy biztos voltam benne, sikerül olyan hosszúra nyújtani az esti szertartást, hogy bezár az összes létező étterem.
Na, ez sem jött be. Fél óra ficánkolás után elájult.
Úgyhogy a nagyszülők és Apa együttes ráhatására lecseréltem a lehányt pólót az ünneplőre, és elindultunk az emberek közé.
Rettentő messze volt az étterem (volt az vagy 6 perc is, mire odaértünk), úgyhogy Apának megtiltottam, hogy azzal húzza az időt, hogy visszanyúl az esernyőért a kocsiba. Ázunk a bejáratig, ezen ne múljon.
Innentől majdnem minden simán ment. Leszámítva Apa viccét, miszerint nem hoztunk telefont, amit egy kisebb ájulás követett.
Érdekes élmény volt egyébként egy étteremben nem alapvetően az ár alapján, hanem az étel becsült elkészítési ideje alapján választani. Persze arra nem gondoltam, hogy nem kevésbé fontos paraméter lehet, hogy milyen gyorsan hűthető fogyasztható hőmérsékletűre a kaja.
A gyorsétkezési rekordomat felállítva be akartam bizonyítani Apának, mennyire laza vagyok, bírom én a gyerektől távol, úgyhogy még desszertet is kértem. Bár szerintem ezzel nem sikerült átvágnom, azok után, hogy már az asztalhoz ülés utáni 3. percben megkértem, ugyan küldjön már egy sms-t a szittelő nagyszülőknek, minden ok-e.
Nem borzolom tovább az ideget. Minden oké volt. Persze ezt rajtam kívül gondolom, mindenki sejtette.
Én viszont kíntól leizzadva értem haza és rontottam be azonnal a szobába, ahol is békésen szuszogott a gyermekem.
Talán még most is lelkiismeretfurdalásom van, amiért ott mertem hagyni 2 órára (Minekazilyennek?), úgyhogy természetesen el is kényeztetem.
Valahogy olyanok vagyunk mi, mint Frodó meg az ő Gyűrűje. Nem adhatom oda csak úgy másnak, hogy most már nehéz, cipeld egy kicsit Te.
Kár hogy Misi egy fontos dologban épp a Gyűrűvel ellentétes hatást vált ki, mert hogy ez a jajméralszik/jajmérnemalszik, stb. nem éppen véd meg az öregedéstől.
Mégpedig azért sunnyogtam, mert ugye minekazilyennek típusú bejegyzést írni nem jó.
Az történt ugyanis, hogy Apával elmentünk vacsorázni. (Minekazilyennek?) Az apropóra már nem is emlékszem, mert elhomályosította az egészet körülvevő pánik.
Rémlik valami, hogy ezt a vacsorát kettesben én is akartam, de mire eljött az esti lefekvés ideje (ami utánra be volt tervezve a nagy esemény), már gyanús voltam magamnak. Tulajdonképpen nem is voltam éhes. De legalábbis beértem volna egy szelet párizsival. Inkább. De ez a terv nem jött be, átlátszó volt.
A következő hadműveletben Misi is közreműködőnek látszott: olyan eleven volt, hogy biztos voltam benne, sikerül olyan hosszúra nyújtani az esti szertartást, hogy bezár az összes létező étterem.
Na, ez sem jött be. Fél óra ficánkolás után elájult.
Úgyhogy a nagyszülők és Apa együttes ráhatására lecseréltem a lehányt pólót az ünneplőre, és elindultunk az emberek közé.
Rettentő messze volt az étterem (volt az vagy 6 perc is, mire odaértünk), úgyhogy Apának megtiltottam, hogy azzal húzza az időt, hogy visszanyúl az esernyőért a kocsiba. Ázunk a bejáratig, ezen ne múljon.
Innentől majdnem minden simán ment. Leszámítva Apa viccét, miszerint nem hoztunk telefont, amit egy kisebb ájulás követett.
Érdekes élmény volt egyébként egy étteremben nem alapvetően az ár alapján, hanem az étel becsült elkészítési ideje alapján választani. Persze arra nem gondoltam, hogy nem kevésbé fontos paraméter lehet, hogy milyen gyorsan hűthető fogyasztható hőmérsékletűre a kaja.
A gyorsétkezési rekordomat felállítva be akartam bizonyítani Apának, mennyire laza vagyok, bírom én a gyerektől távol, úgyhogy még desszertet is kértem. Bár szerintem ezzel nem sikerült átvágnom, azok után, hogy már az asztalhoz ülés utáni 3. percben megkértem, ugyan küldjön már egy sms-t a szittelő nagyszülőknek, minden ok-e.
Nem borzolom tovább az ideget. Minden oké volt. Persze ezt rajtam kívül gondolom, mindenki sejtette.
Én viszont kíntól leizzadva értem haza és rontottam be azonnal a szobába, ahol is békésen szuszogott a gyermekem.
Talán még most is lelkiismeretfurdalásom van, amiért ott mertem hagyni 2 órára (Minekazilyennek?), úgyhogy természetesen el is kényeztetem.
Valahogy olyanok vagyunk mi, mint Frodó meg az ő Gyűrűje. Nem adhatom oda csak úgy másnak, hogy most már nehéz, cipeld egy kicsit Te.
Kár hogy Misi egy fontos dologban épp a Gyűrűvel ellentétes hatást vált ki, mert hogy ez a jajméralszik/jajmérnemalszik, stb. nem éppen véd meg az öregedéstől.
ez a baba lassan kisfiú státuszba kerül :)
VálaszTörlésabban is ellentétes az a hatás, hogy a gyűrű
mérgezi a lelket
Nagyon cuki bejegyzés. Emlékszem, mikor először mentünk el sétálni Petivel, Sára 6 hetes korában egy órára, ide a környékre. A nővérem szittelt... a gyerek aludt. én meg úgy sétáltam, mint egy golyó, és a cukiba sem volt kedvem elmenni (3 perc az út), hogy hazafelé hozzunk sütit... Végül elmentünk.
VálaszTörléshazérve egy felháborodott nővérkét találtam, ugyanis a gyerek végig aludt, pedig nővérem nagyon szerette volna az anyai tudományát bemutatni: hogy meg tudja nyugtatni. Sőt! Szeretett volna vele játszani is :)
Megértelek, drága Kip! :) És ölellek is. Nagyon nagyon nagyon :)
Mmm..igen-igen..mondom..mindig, amit érzek:-)
VálaszTörlés